Nagy intenzitású állóképességi edzés.

Nagy intenzitású állóképességi edzés.

Az intervall edzést más néven szakaszos edzést a második világháború után kezdték el alkalmazni több sportágban. Az első kísérletet az atlétikában indították útjára, majd folyamatosan átvette ezt a többi sportág is. Természetesen átdolgozva a saját specifikus igényei szerint. A labdarúgásban a nagy intenzitású szakaszos terhelést, mind a kis-játékokba adaptálva, mind pedig az általános képzés mozgásanyagába illesztve is használják.

A mérkőzésen minél nagyobb arányban jelentek meg a gyors, magas intenzitású mozgások, annál nagyobb teret nyertek az intervall edzések is.

A korszerű pulzusmérő berendezések megjelenésével, egyre inkább tervezhetővé és kontrolálhatóvá vált a magas intenzitású szakaszos labdás terhelés is. A pulzus kontrolja – különösen egy nyílt készségű, aciklikus mozgássorozatban -, azért fontos, mert objektíven ellenőrizhető a játékos teljesítménye. Dr. Paul Balsom a svéd válogatott korábbi erőnléti edzője a skandináv labdarúgás 90-es évekbeli előretörését ennek a módszernek tulajdonítja. Már a hetvenes, nyolcvanas években folytak arra kísérletek, hogy a nagy időtartalmú folyamatos edzésmódszerek helyet más hatékony edzésmódszereket válasszanak (Saltin, Golnick 1975, Blomstrand 1986). Elsősorban olyan komplex gyakorlatokat, ahol több képesség együttes fejlesztése zajlik.

Ennek a felkészülési elvnek a mottója: „egy sportképesség akkor fejti ki leginkább pozitív hatását a sportteljesítményre, minél inkább illeszkedik a sportági mozgásszerkezetbe”.

Az ilyen gyakorlás hordoz magában technikai, taktikai és kondicionális elemeket is.  

A labdarúgást kutató szakemberek között az egyik leggyakoribb vitatéma a nagy savasodással járó edzésmódszerek alkalmazhatóságának kérdése. Ugyanis a szervezetben tejsav igen sok teljesítményt csökkentő hatással bír a szervezetre: csökkenti a technikai és gyorsasági gyakorlatok sebességét. Ezáltal ezeknek az elemeknek a negatív fejlődésével kell számolni.

Míg más megközelítésben azokra a felmérésekre hivatkoznak, amelyek a labdarúgó mérkőzésen komoly savasodást mértek. Ennek az „iskolának” a képviselői szerint pont ezért edzésen is szükség van a nagy savasodással járó edzésgyakorlatok alkalmazására.

Ebben az írásban azért jelent meg ennek a két véleménynek az ütköztetése, mert az intervall módszerek egyaránt alkalmasak a laktát és az alaktacid terhelés kiváltására is.

A jól alkalmazott szakaszos edzés nem meríti ki teljesen a labdarúgó energia raktárait, így hamarabb lesz újra „fitt”. Ezért használható a bajnoki sorozat alatt is a fizikális képzésre.

A nagy terjedelmű a szénhidrát raktárakat nagymértékben „kiürítő” edzések negatív hatása az, hogy a játékos egyéni maximumát nehezen tudja 48 óránál hamarabb megismételni. Ennek egyik következménye a túledzettség jelensége, amely a sportoló teljesítményét jelentősen csökkenti. Jelentős túlterhelés hatására fellépő túledzettséget csak több hónap elteltével lehet megszüntetni és vezethet egy kiváló sportoló pályafutásának a befejezéséhez is.

A rövidebb, de intenzívebb edzéseket a sportoló a más energia felhasználásnak köszönhetően könnyebben ki tudja pihenni és hamarabb tud dinamikus, intenzív munkát végezni.

Az intervall edzés a sportjátékosok felkészítésében az egyik leginkább ajánlott felkészítési módszer. Rövid szakaszokból álló nagy tejsav felhalmozódással járó edzés.

A pulzus közelítse meg a maximális pulzus 95 %-át. Majd a restituciós szakaszban érje el a 110/130 ütés/percet. A terhelés terjedelme intervall edzésnél minimum 3 másodperc. Optimális felső határ 4-6 perc.

Alkalmazzák még a kisebb intenzitású, de hosszabb terjedelmű szakaszos edzést, de ez inkább a középtávú és hosszú távú terhelésre való felkészülés eszköze (triatlon, közép és hosszútávfutás).